Tíz éve tartották meg azt a népszavazást , amelyen a britek kicsivel több mint fele az Európai Unióból való kilépésre szavazott. Az eredmények valódi sokként érték a londoni establishmentet, és nagy populista hullámot indítottak el az Atlanti-óceán mindkét partján.

Az akkori brit miniszterelnök, David Cameron biztos volt benne, hogy irányított keretek között tudja lebonyolítani a referendumot, ahogyan korábban sikerült a skót függetlenségi szavazással, és így csillapítani az euroszkeptikus hangulatokat. Egyben pedig engedményeket akart kikényszeríteni Brüsszeltől, a Brexittel zsarolva őket. Végül a szép terv fordítva sült el, és Cameron-nak lemondásába került.

Egész Britanniát bizonytalanságba sodorta, mindenféle gazdasági növekedés és a lakosság reáljövedelmének emelkedése nélkül. Ezt követően még a pandémia és az ukrajnai háború is betette a kaput a brit gazdaság maradék potenciálja előtt.

Már a Brexit előtt is nagyon rosszul alakultak a dolgok az országban, legalábbis a 2008-as összeomlás óta. De 2016 után a válságos folyamatok visszafordíthatatlanná váltak.

A „Brexit-fatigue” (Brexit-fáradtság) ma már áthatja a brit társadalmat. Míg a „Leave” kampány a szuverenitás visszaszerzését és a globális kereskedelem fellendülését ígérte, a valóságban a kereskedelmi súrlódások, a munkaerőhiány és a beruházások elmaradása stagnáláshoz vezetett. A GDP per fő mutatók alapján Britannia teljesítménye jelentősen elmarad a G7-es átlagtól.

Az „elveszett évtized” nemcsak gazdasági, hanem társadalmi értelemben is fennáll: a közszolgáltatások (egészségügy, oktatás) leépülése és a regionális egyenlőtlenségek mélyülése tovább polarizálta az országot, amit a gyorsan cserélődő kormányok sem tudtak hatékonyan kezelni.